Csabi projektje | Az elmebaj 1/5

Csabi elkezdett lefordítani egy nagyon terjedelmes legendát. Lessétek meg az első részt.
Vasárnap

Nem tudom miért írom ezt papírra és nem a gépemre. Azt gondolom hogy feljegyeztem néhány furcsa dolgot. És nem bízok a számítógépemben... Csak... El kell rendeznem a gondolataimat. Le kell írnom a részleteit annak a valahová annak célnak, valahova ahol tudom hogy nem lehet kitörölni vagy...megváltoztatni...nem ez történt. Csak... együtt minden elhomályosodik és a memória köde kölcsönöz egy különös szereposztást a dolgoknak.

Szorosan érzem magam ebben a kicsi lakásban. Lehet ez a probléma. A legolcsóbb lakást választottam ki, az egyetlent az alagsorban. Az ablakok hiánya miatt a napokat és éjszakákat nehéz megkülönböztetni. Nem voltam kint napok óta mert egy programozási munkát csináltam elég intenzíven. Azt akartam már hogy kész legyen. Órákon át ülni és bámulni a monitort az embert eléggé furcsává teszi, tudom, de nem gondolom hogy ennyi.

Nem tudom mikor éreztem először hogy valami furcsa volt. Nem tudom meghatározni mi volt az. Talán csak nem beszéltem senkivel egy ideje. Ez volt az első dolog ami kúszott felém. Mindenki normálisan beszélt online amíg a program tétlen lett, vagy csak egyáltalán nem jelentkeztek be. Az azonnali üzeneteim megválaszolatlanok lettek. Az utolsó e-mailem amit kaptam az valakitől aki a barátom volt, azt mondta, hogy beszél velem amint visszaért a boltból, és ez tegnap volt. Felhívtam a mobiltelefonommal, de a vétel borzalmas itt lent. Igen, ez volt az. Csak beszélnem kellett valakivel. Elhatároztam, hogy kimegyek.

---

Nos, ez sem ment valami szépen.  Mint ahogyan a fájdalom bizsergése elhalványul, úgy éreztem magam kicsit nevetségesen amiért félek egyáltalán. Kinéztem az ablakon mielőtt kimentem, de nem borotválkoztam két napja és a borostám is nőtt. Azt mintáztam hogy csak egy egyszerű, gyors telefon hívásra megyek ki. Átvettem az ingem, bár, ebéd idő volt, és kitaláltam hogy elfutok legalább egy ismerősömhöz. Ez nem vetett véget a történéseknek.. Azt kívántam hogy túl legyek rajta.

Amikor kimentem, kinyitottam az ajtaját a kis lakásomnak lassan. Kicsit olyan felfogásom volt mintha valaki már elszállásolt volna, meghatározhatatlan célokból. Krétával megjelöltem, hogy nem beszéltem emberekkel (csak magammal) egy-két napja. Kikukucskáltam az ütött kopott szürke ajtón, de a tény az volt hogy ez csak egy alagsori ajtó. Az egyik kijáraton egy nagy fém ajtó vezetett ki az épület kazán szobájához. Be volt zárva, természetesen. Két nagy sivár szódagép állt mellette, vettem egy szódát a legelső nap amikor megérkeztem, de két év szavatossági ideje van. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy senki nem tudja, hogy ezek a gépek itt lent vannak, vagy az én szegény háziasszonyomat csak szimplán nem érdekli, hogy újratöltse.

Enyhén bezártam az ajtót és elkezdtem sétálni a másik irányban, óvatosan nehogy hangot adjon ki. Nincs ötletem miért csináltam ezt, de vicces volt különös impulzust adni, hogy ne törjük meg a szóda gépek zümmögését, legalább a pillanatért. Elindultam a lépcsőházban és felmentem a lépcsőkön az épület bejárati ajtajához. Kinéztem a súlyos ajtó kis kocka ablakán és egy kisebb sokkot kaptam: minden bizonnyal nem ebédidő volt. A város-homály átakasztott ki a sötét utcára és az útkereszteződésben a közlekedési lámpák a távolban sárgán pislogtak. Homályos felhők, lila és fekete fények a városból. Semmi nem mozdult, megmentve ezzel azt a pár fát a járdán ami kimozdult a szélben. Emlékszem, hogy reszkettem, pedig nem volt hideg. Talán a szél volt odakintről. Gyengén éreztem a nagy fém ajtón keresztül, és tudtam, hogy ez egy fajtája a késő éjszakai szélnek, folytonos,hideg és csendes, megmentve a ritmust amit a megszámlálhatatlan levelek adnak.

Elhatároztam hogy nem megyek ki.

Helyette felemeltem a mobilomat és a térerőt megnéztem. A csíkok teljesek voltak és mosolyogtam.  Az idő amikor hallhatom valaki másnak a hangját, emlékszem hogy gondolkoztam, megkönnyebbültem. Egy olyan különös dolog volt, félni a semmitől. Megráztam a fejem és nevettem halkan. Tárcsáztam a legjobb barátom, Amy számát és odatartottam a fülemhez a telefont. Egyszer kicsöngött... majd megállt. Semmi nem történt. Hallgattam a csendet egy jó 20 másodpercig, majd letettem. Összeráncoltam a homlokom és megnéztem megint a térerő métert – még mindig tele. Újra hívni akartam, de a telefon rezgett a kezemben, megijesztve engem. Odatettem a fülemhez.

„Helló?” kérdeztem, közben küzdve egy kisebb sokkal hogy halljam az első beszédet a napokban, az enyémet kivéve. Felhagytam a zaj hallgatással amit az épület belső szerkezetei adtak ki, a számítógépem, és a szódagépek az ajtónál. Semmi válasz nem érkezett az üdvözlésemre, de akkor, végül egy hang jött.

„Szia,” mondta egy tiszta férfi hang, valószínűleg főiskolás korú, mint én. „Ki az?”

„John,” válaszoltam zavarosan.

„Ó, elnézést rossz számot hívtam,” válaszolta, aztán letette.

Lassan letettem a telefonom és nekidőltem a vastag tégla falnak a lépcsőházban. Különös volt. Néztem a bejövő hívások listáját, de a szám ismeretlen volt. Mielőtt messzebbre gondolkodhattam volna, a telefon hangosan rezgett megijesztve és lesokkolva engem újra. Most megnéztem a hívót mielőtt válaszoltam. Egy másik ismeretlen szám volt. Most odatartottam a fülemhez a telefont, de nem mondtam semmit. Semmit nem hallottam, csak a tipikus telefon háttérzajt. De egy ismerős hang lerombolta a feszültségem.

„John?” volt az egyetlen szó, Amy hangján

Megkönnyebbüléssel sóhajtottam fel.

„Szia, te vagy az,” válaszoltam.

„Ki lenne más?” reagált. „Ó, a szám. Partyn vagyok a Seventh Street-en, és a telefonom meghalt amikor hívtál. Ez másnak a telefonja, nyilván.”

„Ó, ok” mondtam.

„Hol vagy?” kérdezte.

A szemeim csak néztek át a sárgásszürke fehéren mosott henger tömb falakon és a nehéz fém ajtón a kis ablakával.

„Az épületemben,”  Felsóhajtottam. „Csak bezárva érzem magam. Nem vettem észre hogy ilyen késő van.”

„Akkor el kell jönnöd ide,” mondta nevetve.

„Nah, nem érzem magam úgy mint aki keres néhány különös helyet az éjszaka közepén,” mondtam, kinézve az ablakon a csendes, szeles utca megrémített csak egy kicsit. „Szerintem csak visszamegyek dolgozni vagy elmegyek aludni.”

„Hülyeség!” válaszolt. „El tudok érted jönni! Az épületed közel van a Seventh Street-hez, jó?

„Mennyire vagy részeg?” kérdeztem könnyű szívvel. „Tudod hol lakom”

„Ó, természetesen,” mondta hirtelen. „Arra gondoltam, hogy nem tudok oda menni gyalog, hah?

„Tudsz ha egy fél órát el akarsz vesztegetni,” mondtam neki.

„Rendben,” mondta. „Ok, el kell menjek, sok szerencsét a munkáddal”

Letettem a telefont még egyszer, nézve a számok bevillantak amikor vége lett a hívásnak. Majd a zümmögő csend hirtelen újra előjött a fülemben. A két különös hívás és a kísérteties utca odakint hazavezette az nem egyedüllét ebben az üreg lépcsőházban. Talán azért mert túl sok horrorfilmet láttam, de megmagyarázhatatlanul úgy éreztem mintha valami be tudna nézni az ajtó ablakán és néz engem, néhány fajta szörnyű személy akik lebegtek a nem egyedüllét élén. Tudtam hogy a félelem alaptalan, de senki sem volt körülöttem, tehát... Leugrottam a lépcsőkön, elfutottam a szobámba és az ajtót bezártam  olyan óvatosan ahogy tudtam mivel még halk szerettem volna maradni. Mint ahogy mondtam, nevetségesen érzem magam a semmitől való félelem miatt, és a félelem már kifakult. Ezt leírni sokat segít – ráébreszt arra, hogy semmi sem rossz. Ezek félig kialakult gondolatok, félelme és levelek a hidegben, konkrét tények. Késő van, kaptam egy hívást egy rossz számtól, Amy telefonja meghalt, és egy másik telefonról hívott. Semmi különös nem történik.

Még mindig valami különös van abban a beszélgetésben. Tudom hogy csak az alkoholt ivott... vagy csak ezt tettette felém? Vagy ez... igen, ez az! Nem tudtam felfogni eddig a percig, amíg ezeket le nem írtam. Tudtam hogy segíteni fog az írás. Azt mondta, hogy egy party-n vagy de csak csendet hallottam a háttérben! Természetesen ez semmi különöset nem jelent, kintről is hívhatott. Nem... nem lehetett bármelyik. Nem hallottam a szelet! Meg kell néznem hogy a szél még fúj-e!