A Junction Városi Középiskolába jártam (Most a K-State Egyetemre) és ez idő alatt volt egy barátom. Sadie volt a neve. Sadie egy gyönyörű lány volt. Derékig érő hosszú haja volt, szőke, fekete hajvégekkel (de kékre festette mikor 13 éves lett), a szemei zöldes szürkék voltak, és a fülei manószerűek voltak. Sadie mindig kedves volt hozzám. Barátok voltunk, amióta másodikban megismertem. Fantasztikus énekes volt, és az volt az álma, hogy popsztár legyen. Sadie-t és engem is bántalmaztak más gyerekek pár évvel miután találkoztunk, de hetedik körül elfogadtak minket.
Többször meghívott ottalvós bulikra, filmezésekre, és más dolgokra amiket a tizenévesek csináltak. Majdnem minden alkalommal amikor átmentem hozzá, hallottam őt énekelni az “Applause”-t Lady Gaga-tól (ami a kedvenc száma volt). Sadie volt a legjobb barátom.
Viszont, egy nap az iskolában, Sadie beteg lett, és otthon kellet maradnia. Iskola után egy csapat népszerű és gonosz lány odajött hozzám.
Emily, a leggonoszabb, és legnépszerűbb lány az iskolában, azt mondta hogy mikor Sadie holnap újra jön iskolába, égessem le az egész iskola előtt, és cserébe megmondják a megoldást az összes dolgozathoz a jövő hónapig.
Természetesen elutasítottam ezt a szörnyű ajánlatot. De mikor ezt elmondtam Emily-nek, megfenyegetett. Megmutatott egy képet és megijedtem. Egy kép volt a barátomról, Cameronról és rólam ahogyan csókolózunk. De már egy hete történt, és az én házamban! Ezek a lányok kémkedtek utánam?!
Emily azt mondta, ha nem egyezek bele az ajánlatba, és nem égetem le Sadie-t, akkor kinyomtatja a képet a suliújságban (mert ő csinálja azt) és mindenki látni fogja. Emiatt mindenki bántana, és Cameron azt mondta ha akárki rájön a csókunkra, szakít velem.
Sóhajtottam, és érezve, hogy előre megbántam az egészet, beleegyeztem.
Úgy terveztem, elmondok mindent Sadienek a leégetés után, és reméltem meg fogja érteni.
A következő nap gyorsabban érkezett, mint ahogy én szerettem volna, és megvolt a tökéletes tervem hogyan égessem le Sadiet. Iskolagyűlés volt a tornateremben, és Sadie volt mindig az utolsó aki megérkezik. Amikor kinyitotta az ajtót, a festékes vödör, amit az ajtó felé tettem ráborult, és több színű festék borult egész testére, és a hajára. (Próbáltam könnyen lemosható festéket találni, de nem sikerült. A tanárok odasiettek hozzá, hogy segítsenek, de a diákok, mind csak nevettek rajta. Én is nevettem, de csak erőltetett nevetés volt; csak Emilynek kellett tettettem, aki mellettem ült, és engem nézett.
Sadie sosem alázták még meg ennyire életében. Kiszaladt az iskolából sírva.
Szörnyen éreztem magam és bűntudatom volt. De végül, Emily állta az ígéretét: összetépte a fotót rólam és Cameronról, és egy papírt adott, amin az összes dolgozat válasza volt. De abban a pillanatban nem érdekelt. Fájt a szívem amiatt, amit Sadievel tettem.
A gyűlés után a szekrényemhez mentem, és kivettem a telefonomat. Üzenetet írtam Sadienak hogy találkozzunk a megszokott helyen (egy parkban a szomszédságában, hét mérföldre tőlem) iskola után. Vártam pár percet amÍg nem válaszolt. “Oké.”
Amikor vége lett az iskolának, siettem. Mikor odaértem, láttam, Sadie már ott volt. Az egyik hintában ült, a hintát tartó láncot fogta egy kézzel, és a másikat maga előtt tartotta.
“Sadie?” Szóltam, remélve felém fordulna. De nem fordult. Csak ott ült, mozdulatlanul mint egy kő.
“Sadie?” Szóltam újra, ezúttal kicsit hangosabban. Még mindig semmi.
“Sadie!” Most kiabálam, de semmi eredmény.
Nem tudtam tovább várni. Odamentem hozzá és megfogtam a vállát. Elfordítottam a fejem és becsuktam a szemem ahogyan megfordítottam felém. Pár másodperc hezitálás után, összeszedtem annyi erőt hogy kinyissam a szemem, és elborzadtam attól amit láttam.
Tompa, élettelen szürke szemek pillantása találkozott az enyéimmel. Vér csöpögött Sadie résre nyitott ajkai közül. Kezében egy véres kés volt, miről apró vércseppek hullottak a földre. Egy seb volt Sadie mellkasán, ahol a szíve volt.
Nem hittem a szemeimnek. Sadie szíven szúrta magát.
Sírni kezdtem. Csak ott áltam és sírtam, legalább 10 perc telt el, mire fel tudtam nézni újra. Kivettem a kést a kezéből, és a földre dobtam. Vak haraggal és elkeseredéssel megfogtam Sadie testét és ledobtam.
“Mi van veled, Sadie?!” ordítottam rá. “Nem kellett volna ezt tenned. De mégis megtetted, te kis-”
Elhallgattam. Pár perc lenyugvás után újra sírni kezdtem. A könnyeim ellenére, felemeltem Sadie testét és elvittem a szülei házához. Az egész családja idegösszeroppanást kapott abban a pillanatban, amikor meglátták őt. Kérdezték mi történt, és azt hazudtam, így találtam meg őt, nem mondtam el nekik az iskolában történteket, a kést, vagy a kitörésemet.
Bűnösnek éreztem magam. Az egész az én hibám volt. Én aláztam meg Sadiet az egész iskola előtt, és emiatt ölte meg magát.
Egy hétig tartott mire összeszedtem magam, végül abbahagytam a sírást, és vissza tudtam menni az iskolába.
Három hónappal Sadie halála után, az asztalomnál ültem a szobámban, és házit írtam. Fél 12 körül végeztem. Le akartam menni hogy bepakoljak holnapra, de olyan fáradt voltam hogy elaludtam az asztalnál, amint befejeztem.
Hirtelen 2:50 körül recsegő hangokra ébredtem, amiket lentről hallottam. Lesiettem hogy megnézzem, mi volt az.
Mikor leértem, megijedtem, és meglepődtem.
A rózsaszín mp3 lejátszóm a földön volt. Félbe törve és kis darabjai elszakadva a többi részétől. De más is volt ott… vér.
Vér szivárgott az mp3-mam összetört darabjaiból, és vérfoltok voltak a padlón. De az összetört darabok előtt egy hangjegy volt, és a szó “Serenade” rajzolódott ki a vérfoltokból.
Ez őrültség. Vér sosem szivárog ki egy összetört mp3 lejátszóból! Fel akartam tisztítani, de pont mielőtt fel tudtam volna venni az összetört mp3-at, hirtelen bekapcsolt.
Bekapcsolt?! Miért kapcsolt be? Szét volt törve; hogyan kapcsolhatott be csak úgy magától? De a dal amit el kezdett játszani, gyorsan kinyitotta a szememet.
A dal amit most játszott az összetört, vérfoltos mp3, az a dal volt ami belém szúrt, mint egy kés, és úgy dobogott tőle a szívem, mint még soha.
Applause - Lady Gaga
Mostmár tényleg megijedtem. Eldobtam az mp3-at, feltöröltem a vért, és visszamentem az ágyba.
Az elkövetkező pár hét kicsit… furcsák voltak. Nem láttam többé Emilyt az iskolában, vagy akármelyik menő csajt. Még a szüleik sem tudták hol vannak.
Végre, eljött a nyári szünet. Péntek volt, és mindenki sietett ki az iskolából. Végre hazaértem és egyből üzenetet írtam az egyik barátnőmnek, Jennának. De mielőtt elkezdhettem volna írni, a képernyő fehérré változott, és egy szöveg jelent meg rajta, éles betűkkel írva. Vér csöpögött a képernyőn. A szöveg ez volt: “Találkozzunk a szokásos helyen éjfélkor.”
A szemeim kitágultak az üzenet láttán. A szokásos helyen? A helyen ahol Sadie és én lógtunk mindig?! Bepánikoltam. Kikapcsoltam a telefonom és bedobtam a számítógépasztalom fiókjába.
Pár órával később, este 11 körül, fennmaradtam olvasni a kedvenc könyvemet, mikor hirtelen riasztani kezdett az ébresztő órám. Megijesztett és felugrottam egy pillanatra. Én nem kapcsoltam be ébresztőt! Akkor, hirtelen, ugyanazok a vérvörös betűk jelentek meg az órámon. “Emlékezz; találkozzunk a szokásos helyen egy óra múlva.” Miután elolvastam, teljesen kiakadtam. De odabenn valami azt súgta, oda kell mennem. Leraktam a könyvem, és odamentem.
Jó ideig tartott mire odaértem (általában futni szoktam a parkig, de most lassan sétáltam), de odaértem 11:58-ra, csak két perccel éjfél előtt.
Amikor odaértem, lesokkolt, amit láttam.
Ott, testeket láttam a földön fekve, tini lányok testét. Egyből megismertem őket.
Emily, Sarah, Grace, Katrina, Jordan, Amanda és Sammy. Ők voltak a menő csajok az iskolában! De mást is észrevettem rajtuk. Pár percbe telt, és teljesen megrémített.
Vér volt a földön, és néhány belső szerv. Minden lány bal karján egy vágásokból kirajzolódott szó volt “Sadie” és jobb karján egy másik, “Serenade”. Az egész testüket vágások borították.
Sírni kezdtem. Nem voltam benne biztos miért sírtam. Nem is érdekeltek ezek a lányok.
Hirtelen, egy suttogó hangot hallottam a hátam mögött. “Nahát, nahát, ki döntött úgy hogy idejön.”
A hang ismerős volt, amit azonnal megismertem
Sadie…
Megfordulva láttam a szinte átlátszó lányt, pár centire a hátamtól. Zöldes szürke szemekkel, kék hajjal, fekete végekkel, és egy fekete topban, két karmolással a csípője közelében, farmerben, szőrös barna cipőben, tündérszerű fülekkel, amikből vér szivárgott, és egyik orcáján egy hangjegy, ami ketté volt törve, és amiből szintén vér csöpögött.
Felsikítottam amikor megláttam, és a hátamra estem. Rámmosolygott, kimutatva hegyes, véres fogait. Mikor szólt, olyan hangja volt, mint egy vocaloidnak.
“Tönkretettél, Jessica. Tönkretetted az életem. Most megmutatom neked, milyen érzés is ez.”
“Ne!” Sikítottam fel, ahogyan felálltam két lábra, és próbáltam eltávolodni tőle. “Sadie, kérlek! Ne tedd ezt velem! Bármi mást megteszek, csak kérlek ne!”
Túl késő volt. Sadie nagy levegőt vett, mielőtt rám nézett, és egy beteg mosoly tűnt fel az arcán.
És énekelni kezdett…
Csak állok itt arra várva, hogy megkongasd a gongot
Hogy megtörjük a kritikákat, hogy ez „jó vagy rossz”
Ha a hírnevet infúzión kapnám,
Távol tőled, megtaláltam a vénát ahová szúrhatod
Ahogyan Sadie énekelt, éreztem a fájdalmat a karjaimban. Ahogy rájuk néztem, megdöbbenésemre két szó rajzolódott ki rajtuk. “Sadie” és “Serenade”. Elkezdtek kirajzolódni a vágáasok a semmiből, mintha egy láthatatlan kés lenne előttem.
Mégis, Sadie csak énekelt.
A tapsnak, a tapsnak, a tapsnak élek
A tapsnak élek
A tapsnak élek
Az éljenzésnek és az ujjongásnak
A tapsnak
Hirtelen szörnyű fájdalmat éreztem a gyomromban. Lenéztem és láttam ahogyan a vér folyt a ruháimon keresztül, egy tátongó sebből. Ugyanekkor, fájdalom ütötte meg a fejem hátulját. Hátranyúltam, és a kezem valami nedveset érzett. Visszahúztam, csak hogy lássam, hogy vér volt.
Már alig hallottam Sadie-t énekelni. A fejem fájt és a hallásom, és a látásom is kezdett homályosodni.
Pár másodperccel később, a legfájdalmasabb dolgot éreztem, amit valaha tapasztaltam. A mellkasom elkezdett szorítani, és nehezen tudtam lélegezni. Kín volt minden lélegzet.
Szörnyű fájdalom járta át a testem.
Nem bírtam tovább. Vettem egy nagy levegőt és sikítani kezdtem, amennyire csak tudtam.
“Sadie! Kérlek hagyd abba! Sajnálom amit veled tettem! Kérlek ne tedd ezt velem! KÉRLEK HAGYD ABBA!!!” Nem láttam mi történt ezután. Összeestem és elájultam.
Egy kórházi ágyon ébredtem, amikor az óra reggel 4-et mutatott. A karjaim, a hasam, és a fejem, mind be voltak kötözve. A mellkasom nem volt szoros többé, és kaptam levegőt.
A szüleim székeken ültek az ágy mellett, boldogan hogy élve és ébren láthatnak. Megkérdeztem tőlük mi történt, és azt mondták, valaki üzenetet küldött nekik, hogy “A lányotok a parkban van, és szüksége lenne egy kis segítségre, azonnal!”
Lesokkolt, hogy nem tudtam, ki küldte, hisz nem volt senki más ott, mikor találkoztam Sadie-vel a parkban. Aztán rájöttem, ki volt az.
Sadie…
A nővér megkérte a szüleimet, hogy hagyják el a szobát, és hagyjanak aludni. De amint mindannyian kimentek, fájdalmat éreztem a tenyereimben. Lenéztem rájuk, és a vágásokból amit rajtuk láttam, írás rajzolódott ki.
A bal tenyeremen az volt: “Találkozunk még, Jessica.”
És a jobb tenyeremen, amit láttam, hirtelen beugrott valami.
Ahogyan elolvastam mindkettőt, a szavak eltűntek.
Sosem fogom elfelejteni ami történt velem. És sosem fogom elfelejteni a nevet, ami a jobb tenyeremre volt írva.
Sadie Serenade.
