Alice a puha fűben ült és az utcát figyelte és egy különös késztetést érzett.Valami az elméjében azt sugta hogy menjen át az út másik oldalára. Amikor az ötlet felemésztette kisétált az utcára. Óvatos léptekkel a forró betonra lépett és elkezdett átkelni az úton. Amikor oldalra nézett látta, hogy egy fehér teherautó közeledik felé. Ott állt ledermedve és megrémülve, felkészülve arra, hogy elgázolják. Hallotta, ahogy a kerekek lefékeznek és csikorognak, a betonon majd az autó leborul az útról a háza elé. Hallotta a fém recsegését és egy nő sikolyait aztán az autó nekicsapódott egy fának. Pillanatokkal később az egész autó lángokban állt. Alice rémülten tekintett le a katasztrófára, ahogy a vezetőülés kinyílt és valaki kiesett belőle. Alice apja tetőtől talpig véresen felnézett szeretett lányára, aki a dombon állt. Ordított, de nem tudott mozdulni a lába beszorult a kerék alá, fájdalom járta át az egész testét mielőtt elemésztették a lángok. Ahogy a lángok elnyeltek mindent látta szeretett anyját az anyósülésen, ahogy halálra égett a lángok közt. Alice a térdeire rogyott és könnyek folytak le az arcán.
-ANYA!! APA!! Üvöltötte Alice elkeseredetten. Vér és vörös lángok az utolsó emlékei a szüleiről.
A szülei balesete után a szomszédja MR. Rogers fogadta be. Utálta őt, mert egy undorító és kövér ember volt, aki a nap minden percében csak ivott. De mégjobban utálja amiatt, hogy nem figyelt rá azon a napon, mert miatta megölte a szüleit. De nem volt más se család se barátok egyedül maradt.
Évekkel később a világosbarna hajú lány firkálgat a történelem óráján. Ahogy elkezdte rajzolni valakinek a haját valami kizökkentette a koncentrációjából. Egy ráncos kéz és a dolgozata, amin egy nulla volt.
-Alice azt javaslom, figyelj az óráimon, ha nem akarsz még egy ilyen nullát írni.
Alicenek hirtelen elkezdett lüktetni a feje. Valami, amit mondott zavarta őt csak ... nem tudta mi az.
-Igen is, Mrs. Kirst. - Mondta Alice, de nem nézett a szemébe.
Ahogyan ült az órán, tettette, hogy tudná, mi folyik, de a feje egyre és egyre jobban fájt, amíg el nem kapta a hányinger. Kikéredzkedett, és gyorsan a mosdó felé szaladt.
Alice az égő arcbőrét hideg vízzel próbálta hűteni, és a tükörbe bámult. De hirtelen hátralépett, mert meg tudott volna esküdni, a tükörképe... pislantott.
Pár órával később, ahogyan a művészeti órán ült, csak figyelte a csoporttársait. Amíg őket figyelte, megcsúszott a keze és nagyon mélyen megvágta a kezét egy pengével, a vére végigfolyt a rajzán. De nem érzett semmit. Mielőtt felfogta volna mi történt, a tanár észrevette, és az orvoshoz sietett vele.
Amikor visszatért, elrejtette az arcát, és visszasétált a helyére. De lefagyott teljesen, mielőtt leült volna. Vörös körök borították be a rajzát, és az asztalát. Remegni kezdett, és amint megszólalt a csengő, kirohant a folyosóra.
Mielőtt elhagyta volna a campust, egy ismerős mosoly fogadta,
-Szia Alice, és üdv Csodaországban! - A rövid szőke hajú, barna szemű lány szólt.
-Jaj, Ann. - Alice mondta, kissé irritáltan.
-Na, vidulj fel egy kicsit. Amúgy is, megcsinálod azt a házit? - Ann szólt, a kezeit a tarkóján tartva, és a nyelvével hópelyheket kapdosva.
- Egyszer meg kell majd csinálnod a sajátodat. Nem leszek itt örökre.
-De itt leszel, mert nem foglak engedni elmenni. - Ann átkarolta Alice vállát, ahogy végigsétáltak a hideg téli úton.
Ahogyan sétáltak, viccelődve és pletykálva, elértek Ann házához. Elbúcsúztak, és Alice egyenesen az erdő felé sétált. Imádta, mert olyan békés volt, ahogyan a sárga nap fénye megütötte a fehérbe borult természetet, és a lombtalan fák ágait a kis árnyak. Az egyetlen baj az volt, hogy ez a séta azt jelentette, hogy vissza kell térnie arra a szörnyű helyre, amit egyesek otthonnak hívnak. Kinyitotta az nyikorgó ajtót, és lassan, hangtalanul belépett a hideg házba. Visszatartotta a lélegzetét, ahogy elérte a nappalit.
-Szóval itt vagy, te kis kurva! - kiáltotta egy férfi és elkapta a karját.
Alice felnyüszített, ahogy a férfi gusztustalanul a szemébe nézett. Alice arca vörösbe borult, és a torkában gombóc lett.
-Mi ez?! Huh?? - mondta, beráncigálva a lányt a konyhába és rámutatott az asztalra, terítve sörös dobozokkal, és edényekkel.
Fenébe! Elfelejtettem összetakarítani reggel. - Gondolta
-B-bocsánat, csak készültem isko- - Mr. Rogers kemény ökle elhallgattatta.
-Nem kellenek a hülye kifogásaid! Ne forduljon elő mégegyszer, vagy nagyon meg fogod bánni. - lelökte a lányt a padlóra, és visszasétált a nappaliba ledobva magát a koszos kanapéra.
Alice gyorsan felállt, kidobta a szemetet, és csendes pánikban összetakarított. Nem volt az ilyen szokatlan, akármikor valami rosszat csinált, mindig itt volt a mérges, részeg ember, hogy összeverje, szóval megcsinálta, amire parancsolták, és elbújt a szobájában.
Hagyta, had maradjanak és érjenek az érzései odabenn, a szomorúság, a zavar, és a harag. Ezután gyorsan bement a kis hálószobájába. Sötét szoba volt, a falakon a kedvenc rajzai lógtak, a kis ágy középen, és a szekrény a szoba sarkában. Ez volt az egyetlen menedéke, az egyetlen hely ahol szabad lehet. Senki nem jött be, csak ő.
A következő nap a havas erdőkben sétált és átvágott az útra, majd gyorsan folytatta útját a járdán. Csak sétált, a kedven fekete pulóverében, és kék folttal az arcán. Nem mondhatta el senkinek ezt, ki tudja mit tenne Mr. Rogers.
-Alice! Várj meg. - a baráti hang szólt hátulról.
-Szia Ann. - Válaszolt Alice monoton hangon, háttal neki.
Ann beérte, és megfogta a vállát. Alice elfordult, és az erdő felé nézett, Ann mellé ért.
-Mi ez a kapucni? Drogot árulsz? - Kacagott Ann.
-Nem, csak tudod... Hideg.
Ann mosolygott, és lehúzta róla, de meglepődött.
-Úristen, mi történt veled? Rendben vagy? - Mondta Ann, ahogy közelebbről megnézte a zúzódást.
-Igen, igen, csak... Elestem és lefejeltem a konyhapultot. - Mondta, és kínosan nevetett. Ann tudta, hogy hazudott, és van valam.
-Hmm... Ha te mondod... De ha van valami, akkor tudd, hogy itt vagyok neked. - Átkarolta a lányt.
Alice bólintott, ahogyan elindultak az iskola felé.
A napja hasonlóan folytatódott, az emberek megbámulták, és páran megkérdezték, mi történt, de mindenkinek ugyan azt mondta. "Baleset volt."
Szokatlan volt, hisz az emberek észre sem vették, de nem élvezte ezt a figyelmet sem, szóval felhajtott kapucnival járt a nap további részében. Iskola után gyorsan kisétált az épületből, és nem, várta meg az egyetlen barátját. Átsétált a campuson, és két figurát látott közeledni felé. Ahogyan sétált, egy lábfej állta az útját, és átesett rajta, a kemény betonra. A keze blokkolta az ütődést, de a jegyzetfüzetei szétrepültek az udvaron. Elvörösödött kínjában, felmászott térdre, és összeszedte a füzeteit. Mindenki kinevette.
Mostmár mindenki tutira észrevesz, gondolta.
Ahogyan felállt, érezte, hogy valami tarkón vágja. Csokis tej fröccsent mindenfelé, és a frufruján csöpögött végig. Lefagyott, valami kattant az agyában. Érezte, hogy a vére megtelik haraggal...
Eldobott mindent, felállt, megfordult és az emberek felé rohant, akik felbuktatták. A magas fiú meghökkent, ahogyan Alice mellkason ütötte. Hátraesett, és köhögni kezdett... Vért. Ahogyan a betonon ült, a gyomrát szorongatva, Alice fejberúgta. Még több vér jött fel, de a lány megfogta a lábát, és eltörte. Egy hangos reccsenés visszhangzott az iskola falai között. Karjaiért nyúlt Alice, de látta, hogy a második figura fut felé. Hátba könyökölte, és leküldte a betonra. A gyomrára ült, és az arcát ütötte, és ütötte, amíg vér nem folyt a szájából és az orrából.
-ALICE HAGYD ABBA! - hallotta valakit kiáltani.
Felnézett, ahogyan a lefagyott arcokat látta, köztük Annét is.
Visszatért valahogyan abból a szörnyűségből, ami elragadta, és lenézett a véres ujjain, és a fiú arcára.
Mit tettem?? Ez nem én vagyok, nem én tettem!! Nem akartam! - gondolta, és a könnyek elborították a szemét. Felállt és elhátrált a két áldozattól, és elszaladt az erdő felé.
Otthon beszaladt a fürdőszobába, és gyógyszer után kutatott, hogy megtisztítsa a sebeit. Lemosta a vért, és bekötözte a sebeit. Belenézett a tükörbe.
-Mit tettem? Megőrültem? - suttogta, ahogyan kérdések úsztak körben a fejében.
-Nem... Csak meg akartalak védeni - válaszolt magának, a saját hangja.
Alice hátraugrott. A tükörképe megszólalt.
-MI?? Ki vagy? - kérdezte remegve.
-Én vagyok a legjobb barátod, nem emlékszel?
Könnyek folytak le az arcán. Lüktetni kezdett a feje, és a földre zuhant, sikítva. A hang is sikított a fejében. NEM EMLÉKSZEL ALICE? A LEGJOBB BARÁTOD.... AZ EGYETLEN BARÁTOD.
Hetekkel később, a hang még nem tért vissza, de Alice sem lett az a lány, aki volt. Erőszakos lett, mérges mindenért, gyakran verekedett és lopott másoktól. Fura volt, mintha valaki más agya lenne. Természetesen kirúgták az iskolából, szóval nem volt más választása, a szobájában volt, nem evett, nem beszélt.
Több hónapig így folytatódott. Mr. Rogers egyre durvábban bánt vele, vágások nyoma maradt Alice kezén, és ő egyre gyengébb lett, elragadta valami, és elfeketedett előtte minden. Mikor felébredt, a szobája padlóján, úgy fájtak az izmai mintha szétzúzódtak volna. Kisétált az ajtón, a közeli bolt felé. Ott pillantott meg egy hírt a Tv-ben.
"Egy férfit erőszakosan halálravertek, részletek 11-kor."
Alice hazasétált, a táskákat cipelve. Amikor hazatért, nyoma sem volt Mr. Rogersnek. Megkönnyebbülve rakta le a táskákat, és bekapcsolta a Tv-t.
"Egy férfit megöltek ma 6.15kor, egy sikátorban találták meg, több végtagja levágva, és a feje hiányzik, szóval a beazonosítás lehetetlen."
Bement a szobájába, de megdermedt. Egy balta feküdt ott, vérben ázva. Becsukta az ajtót, és lefeküdt az ágyra. Kinyitotta a szemét, de vérfagyasztó sikolyt hallatott. A plafonon az ágya felett lógott Mr. Rogers feje. Körbe nézett, és az egész szoba véres körökkel volt teli. Kiszaladt a szobából, de felbukott, és leesett a lépcsőn és a fejét egy szekrénybe ütve, elájult.
Egy sötét szobában ébredt, ahol állt, és körbe volt véve többszáz tükörrel. Az arcképei mindenhonnan visszanéztek rá, a beteges, kimerült szemeivel. Hol lehetek?
-Nem vagy boldog? Elment, nem fog bántani többé. - mondta ugyanaz a hang, hónapokkal azelőttről.
-KI VAGY? VÁLASZOKAT AKAROK. - kiáltotta Alice.
Nevetés töltötte be a termet.
-Te képzeltél el hogy megvédjelek, de ha csak képzelt vagyok, nem tudok segíteni. Én vagyok az egyetlen barátod, én vagyok Zero.
-Nem, nem vagy... Nem lehetsz más... csak egy... démon? - Alice kérdezte remegve.
-Nem, természetesen nem, egy barát vagyok, aki azt teszi, amit évekkel ezelőtt parancsoltak neki. De elutasítottál miután a szüleid meghaltak. Nagyon magányos voltam, Alice. De egyre erősebb vagyok, és nem irányíthatsz. - mondta a hang.
A szüleim? Várj, emlékszek! - gondolta.
-TE! Te mondtad, hogy menjek ki az útra. Miattad haltak meg a szüleim! - a könnyek égetve futottak végig Alice arcán.
-Miért is ne? Nem hagytak minket játszani. Szóval nem tudtalak megvédeni, mert ők védtek téged. Menniük kellett, hogy végezhessem a munkám. Ezt vártad tőlem, hogy megvédjelek.
Alice abbahagyta a sírást. A testét irányíthatatlan harag öntötte el. Szó nélkül nekirontott ököllel a tükröknek.
-Elvettél tőlem mindent! Minden oda. Nincs senkim. NEM VAGYOK SENKI. - ordította, ahogyan a tükörképeit ütötte, amíg az öklei véreztek. Ahogyan a tükrök közt rohant, majdnem felbukott valamiben. A balta... Felkapta, és erőszakosan szétvert vele mindent, a darabok repültek minden felé, Alice-t megvágva több helyen, de nem érzett semmit.
Megállt. Levegőt vett. Körbenézett és a sarokban a tükörképe mosolygott rá. Felérohant és szétverte magát a tükrön keresztül.
Kinyitotta a szemét, és egy vakító fehér fény fogadta. Lassan felült, és észrevette, hogy a fürdőszobában ül. Felállt, és a tükörbe nézett.
Pár perc némaság után, egy ördögi nevetés tört ki belőle. A bőre és a haja is fehérré változott, a szeme körül fekete karikák, a mosolya fülig ért.
-NA VÉGRA. Így jobban szeretem. Végre magam vagyok!
-Kérlek hagyj... - mondták az ajkak, amik Alice-é voltak korábban.
-Túl sokáig... - Zero válaszolt.
Elhagyta a fürdőszobát, a nappaliban keresett egy ollót, és arcát szétvágta.
-Utálom a vér színét. Emlékezz Alice, a vörös, ami az apád fejéből folyt, és a vörös lángok amik elborították az anyád. Ezek a színek, amik emlékeztetnek akkora, amikor bezártál.
Kisétált a folyosóra, és meghallotta, hogy csörög a telefon.
-Hello? - mondta lágy hangon.
-Alice, úristen, hónapok óta nem hallottam a hangod! - Ann kiáltotta.
-Jól vagyok, nagyon jól igazából. - Zero nevette.
-Tök jó! Át tudnál jönni? Van valamim neked. - mondta izgatottan.
-Persze, ott leszek mindjárt. - válaszolta, és elmosolyodott. Felkapta a baltát, és az őszi úton útnak indult. Az üres úton sétált, és nevetett, ahogy megközelítet a házat. A házban égett a lámpa, és Ann árnyéka látszódott a kis ablakon.
Zero, türelmetlenül, kopogott a nagy, tölgyfa ajtón.
-Mindjárt jövök, Alice! Imádni fogod az ajándékod! - Ann kiabálta az ajtón keresztül. Mikor kinyitotta az ajtót, a mosolya leolvadt az arcáról. A barátnő helyett egy fehér szörnyeteg állt ott. A nappali felé rohant, de Zero megfogta a karját, mielőtt elmenekülhetett volna és letaszította a padlóra.
-Alice, mit csinálsz? - Ann kiabált.
Zero lassan... kettétépte a karját. A sikolya betöltötte a házat.
-Alice már rég eltűnt... és soha nem fog visszajönni.... És miért? Mert ez itt már Zero. - nevetett, ahogyan a baltát a feje fölé emelte. Minden erejével Ann fejére csapott, fekete folyadék spriccelt végig a falon és a padlón. Kirántotta a fegyverét, és lelökdöste az agydarabokat, amik rajta maradtak. Ann holteste ott feküdt.
Egy késsel felnyitotta a testet, szétvagdosta, ahogyan a vér folyt, mindaddig, amíg a mellkasát és a gerincét ki nem szedte.
-Ó, a koponyád túlságosan sérült, nem kéne megnyúzni... Szóval... Á, tudom!
A vérbe belenyúlt és egy zérót rajzolt a koponya mellé.
-Tökéletes. Ugyanazok vagyunk. Magányos csontvázak. Ó, mi ez?
Egy doboz, címkével. "Alice-nak"
Kicsomagolta, és egy egyszerű fekete fehér sál volt benne.
"Ó, köszi Ann. Tudod, hogy utálom ezeket a színeket. - Mondta és a nyaka köré tekerte.
Kék és piros fények villogtak az első ablakon keresztül.
"Na, ez szórakozató volt, Ann. És most hogy elmentél, zéró maradt hátra. - mondta a fehér arcú gyilkos, ahogyan kiszaladt az ajtón, a sötét erdő felé.
